Kellett egy kis szerencse, hogy én és a fotográfia egymásra találjunk.
Habár a vonzalom már megvolt egész fiatal koromban: a gimiben sokszor én voltam a fotó felelős, aki vitte magával a kirándulásokra az akkor még filmes gépet. Lelkesedésem csak az amatőrség múlta felül. Hogy tudnék nem emlékezni azokra a filmre készült fotókra, melyekre napokig vártam, majd a végén kiderült, hogy nagy életlen massza az egész sorozat…
Sok évvel később jött csak az igazi elsöprő szerelem.
Körülbelül 30 lehettem. A kamerám ekkor már évek óta pihent a szekrényemben. A sors viszont összehozott valakivel, aki hobbi fotósként sokkal ügyesebben bánt a fényképezővel.
Mivel az emberi sorsok és történetek, a pszichológia is mindig nagyon érdekelt, így teljesen egyértelmű volt az első perctől kezdve, hogy embereket szeretnék fotózni. Realizálódott bennem, hogy bármit megtennék azért, hogy egyre jobb és jobb legyek.
2018-ban elvégeztem egy fotós sulit, azóta pedig nincs megállás.
Mikor azon gondolkodtam, hogy mi legyen a fotós vállalkozásom neve és logója, rendre be-bevillant a fejemben a négylevelű lóhere. A négylevelű lóhere nekem emlékek sora…
2011-ben Írországban éltem majdnem egy évet, és az íreknek fontos jelképük ez a növény.
Az én életemben pedig meghatározó élmény volt az az egy év:
Rengeteg utazással, tapasztalással telt, pozitív emberek között élhettem. És nem utolsó sorban, az ott összespórolt pénzemből vettem meg az első saját komolyabb fényképezőmet. Igaz, ekkor is még csak flörtöltünk a fotózással. Írországból végül „jött velem a lóhere is”.
Keresztanyukámmal sokat keresgéltük a különleges és ritka négylevelűket a fűben, a sima háromlevelű társaik között. Ha pedig találtunk egyet, akkor gondosan lesúlyoztuk néhány nehéz könyv lapjai közé, kiszárítottuk, és elraktuk.
Hittük, hogy majd ez szerencsét hoz. Hogy a szerencsénket meghozta-e, azt nem tudom. De az biztos, hogy mára életem egyik legfontosabb jelképévé vált.
A Cloverleaf Shots létrejöttekor kaptam a keresztanyukámtól egy olyan kiszárított növénykét, amilyet anno együtt is gyűjtögettünk.
Ami miatt hiszem azt, hogy érdemes csinálnom a fotózást, az az a bizodalmam, és egyben célom, hogy amikor – évek múlva – fotóalanyaim, vagy családjaik előveszik a fényképeiket, belőlük is pozitív érzelmeket csaljon elő.
Ők is azzal a kedves, jóleső, nosztalgikus mosollyal gondoljanak vissza, mint én, amikor a kezem közé kerül az a szárított lóhere.
Ezért igyekszem mindent megtenni. Ha a fotózás úgy kívánja, én akár csúszok-mászok a földön, mint gyerekkoromban a keresgélés alatt. Igaz, most már más az oka, hogy beletörik a fű a ruhámba, de a cél nagyjából ugyanaz: hogy „megtaláljam mindenkinek a négylevelűjét”.