🍀Egy itáliai történet, jöjjön egy kis dolce vita, az utazást és az olvasást kedvelőknek. 😄
Ez a sorozatom kicsit kilóg a sorból, de mindenképp szerettem volna megmutatni és egy kicsit mesélni róla, mert én igazán imádtam megélni és lefotózni. Hátha valaki más is örömét leli benne, vagy megjön a kedve egy kis olasz kiruccanáshoz.
Október közepén hosszú, utazás nélküli idő után végre egy bakancslistás helyet sikerült megnézni: az úti cél Toszkána volt. Jézus Isten, az a hely egy csoda, mindenkinek látnia és ami még fontosabb, éreznie kellene a vibrálását. Furcsa lehet első hallásra, de ha elutazom valahova, nagyon keveset fotózom a fényképezőgépemmel, aminek az oka, hogy fotós szemmel egy szép épület, vagy táj nekem valahogy önmagában ritkán fotótéma (persze látni ezeket nagy élmény és telefonnal kismillió kép el is készül), de az én fő fotótémám utazások alatt is az EMBER. Szeretem megfigyelni őket a saját környezetükben, hát még lefotózni…. Szerettem volna úgy hazajönni Olaszországból, hogy „valami igazi” portrét sikerül fotózni abban a csodálatos közegben. Ezekkel a gondolatokkal és nyitott szemmel sétálgattam tehát a fotós paradicsomban, egy kész tervvel a fejemben, hogy hogyan fogok vadidegen embereket megszólítani, majd rábírni, hogy legyenek a fotóalanyaim. 😆 Utólag belátom, elég idealista elképzelés volt, de az élet kiszámíthatatlan, és végül egy sokkal jobb forgatókönyv íródott. 🤪
Szállásadónk javaslatára egyik nap a közeli faluba látogattunk, mert ott éppen olíva fesztivált tartottak. Az olívaszüret kellős közepén jártunk ekkor és azt gondoltam, hogy a szegedi borfesztivált fogjuk látni olasz fordításban. 😝 De valami teljesen más fogadott: egy igazi autentikus helyi eseménybe csöppentünk. Pár perc séta után Gábortól jött is a kérdés:
„Neked feltűnt, hogy itt egy darab turista sincs?” 😃
És valóban. Az egész eseményen alig voltak néhányan, mind láthatóan helyiek, jól ismerték egymást. És áradt az olasz életérzés, ez az amit kerestem! Az utcákon kis standoknál próbálta mindenki bemutatni a saját portékáját, az olívaolajok mellett ki-ki a saját különféle kézműves termékét. Egy szót sem értettünk a helyiek harsogó beszélgetéséből, de a jókedv átjött, mi is fülig érő szájjal sétálgattunk. Szeretettel fogadtak minket, turistákat is, például játékokba próbáltak bevonni minket. (Kár hogy nem értettük a szabályokat. 😂) Ez itt Castelmuzio… Egy tipikus toszkán kis falu, mint utóbb kiderült: 265! fős lakossággal 😯, gyönyörű virágokkal borított kis szűk, macskaköves utcákkal és a történelmi korokat idéző kőházakkal (ami egyébként tényleg minden településre jellemző, ekkorra már imádtuk ezt a milliőt).
Itt láttam meg fotóim főszereplőit Tiberiot, Alessandrát és Pedrót. Rögtön éreztem, hogy szeretném őket lefotózni. A kamera Gábornál, mert mint mondtam, én keveset fotózom… Szóltam neki, hogy most azt hiszem én jövök vele. 🧐
.
.
„Hát az a baj, hogy egyes álláson villog az akksija és elfelejtettünk elrakni másikat.”
😱”Akkor kapcsold ki most rögtön, és fotózz inkább telefonnal!”-morogtam. (Amatőrök…😂)
Közben egyre-egyre közelebb sasszéztam feléjük, elidőztem ott , majd borral kínáltak minket, mert az olaj mellett ők például borokat árultak. A „kínáltak” lehet nem is a jó szó erre, mert kérdés nélkül öntötték. 🤣 Nem értettük egymás beszélt nyelveit, de az „egészségedre” szót gyorsan meg is tanulták, és valaki segített a járókelők közül, aki beszélt angolul, és végül megszületett valahogy a kérdés, hogy szabad-e fotózni őket. Felajánlottam, hogy később el is küldöm nekik a fotókat e-mail-ben. A legkisebb elutasítástól való félelmem is kár volt 🫣, mert jókedvűen fogadták a kérést. 🙏Először a kutyit, Pedrót fotóztam le, és egyre „közelebb merészkedtem”, közben jókat nevettünk. Nem nehéz most már kitalálni, hogy Tiberio és Alessandra egy igazi, kicsi, helyi toszkán borászat, a Carpineta Winery borászai, hatalmas lelkesedéssel és kedvességgel megáldva. Nagyon örülök, hogy találkozhattam velük, mert tulajdonképpen rajtuk keresztül egyszerűen átadható, hogy milyen az olasz virtus, és miért is szeretik annyira és olyan sokan a dolce vita érzést. Ott mindenki ilyen.
Szóval ezért ennyire kedves nekem ez a sorozat. És hogy milyen konklúziókkal tértem haza Toszkánából?
1. Aki mer, az nyer. 😃
2. Meg kellene tanulni olaszul.
3. Itthon annyira sokszor szembesülünk a negativitással, depivel, búskomorsággal, elutasítással… Amennyire csak lehet, ezt próbálni kell ignorálni, és nem szabad hagyni, hogy mi is átvegyük ezeknek az embereknek az energiáit. Itthon ritkábban látni mosolygó embereket, de ahogy a példa mutatja, lehet ezt másképp is. Pedig biztos, hogy az olasz embereknek is vannak problémái…
(ui: az akksi is kibírta. 😃) 🍀
.
